Kutya című versem melyet 2015.-ben írtam

KUTYA

 

Mikor megszülettem sokat néztél engem.

Anyám csecsén lógva elvettek egyszer csak,

Hozzád kerültem. Te lettél az új családom.

Felelősöm, anyám, barátom.

Hűséget ígértem neked. S te ugyan ezt ígérted nekem.

 

Mikor a parkot jártad boldogan csaholva szaladtam

Követtem lépted minden nyomát,

S a fát melyet eldobtál, lihegve, rohanva tettem le eléd

S te megsimogattad fejemet, elégedetten mondtad.

Okos vagy! S adtad kenyered jutalom gyanánt.

 

Erdei utakon ott voltam veled, csaholva, ugatva

Elkergettem a Mókust is. Ó milyen bolondos voltam.

Akkor még volt. Volt ételem, meleg kuckóm,

Helyem az asztalod körül. Mikor ettél,

Ott ülhettem, hátha leejtesz egy falatot.

 

De megöregedtem. Nem szaladtam már,

Nem hoztam vissza fádat, nem kergettem mókusod.

S te látván gyötrelmemet, nem figyeltél már rám.

Nem adtad jutalmul kenyeredet, nem simogattad

Dicsérve fejemet. Nem kellettem már neked.

 

Egy nap aztán megkötöztél és ott hagytál az út szélén

Néztem utánad könnyes szemekkel, várván hogy visszafordulsz

De csak a szomorú tudat maradt nekem. Mikor még

Fiatal kis eb voltam, s játszhattál velem.

Nem voltam ily kivénhedt hasznavehetetlen.

 

Akkor kellettem még neked, minden nap megsimítottál.

Ma már nem kellek mikor, csak a gondod lenne velem.

Ma már teher vagyok, könnyes szemmel szomorúan

Törődtem bele a sorsba. Kivert lettem, kóbor és öreg

Nem kellek már senkinek, elpusztulok s mindennek vége lesz.

 

Elfeledték, mikor hű voltam, mikor őriztem a házat,

Mikor elkergettem, a macskát, postást, erdei mókuskákat.

Mikor visszahoztam az elhajított botot.

Mikor nyelvemmel csókot nyomtam barázdált kezekre.

Ma már csak száműzött vagyok, rúgnak kedvükre.

 

Lassan elfáradok, egyre nehezebb minden

Bundám kifakult fekszem az út szélén,

Jönnek mennek nem törődnek velem

Lassan mély álomra csukom le a szemem.

De te tudod mi voltam, neked,

 Barát, hű társ, Maga a szeretet,

Vagy csak egyszerűen, kutya ki nem kellett senkinek.

Megosztás a facebookon

Kivert Kutya

 

Hozzád futnék de már nem lehet

Csendben feküdnék lábaid alatt.

De nem kellettem kivertél engem.
S most kóborlok téged keresve,
Éjről éjre nézem a holdat, szűkölve, 
várva hogy jössz elém.
Hogy tányérom újra megtöltöd vízzel,
s netán pár falatot adsz nékem is. 
De nem teszed. Mars ki kutya , mars rühes dög
ezt kapom ki éveken át hűen szolgáltalak, 
Ki védelmeztelek, ki hazatértedkor ugattalak.
Ugattam érted és ugatok másért, de nem hallod te meg 
semmi másért, csak mert öreg lettem. 
Szemeim elhomályosodtak, fogaim megkopottak.
bundám kifakult. Járom az út porát.
Járom az elmúlás rögös útját. 
Nincs csak egy egy árok hol meghúzhatom magam.
Mond hol vagy? Miért dobtál a feledésbe? 
Miért nem kellettem?
Talán nem őriztem a portát?
Esetleg elcsentem néhány tortát?
Fáradok, és éhezem. Mond, nem hiányzom neked?
HA kapud előtt ülök talán észreveszed? 
Válaszra sem méltat a hideg s kopott éj. 
De csitt hallom, szólít valaki, jól hallom? 
Bodri Bodri merre vagy kiskutyám, 
s én csaholok tompán, éhesen , s bután. 
Hisz nem te hívtál, nem te jössz felém,

a halál az, a hideg és kemény,

testem megremeg, szemem lecsukom.
Látod ez vagyok ez lettem én,
csak egy kivert kutya a világ közepén.

 

Megosztás a facebookon