Kutya című versem melyet 2015.-ben írtam
KUTYA
Mikor megszülettem sokat néztél engem.
Anyám csecsén lógva elvettek egyszer csak,
Hozzád kerültem. Te lettél az új családom.
Felelősöm, anyám, barátom.
Hűséget ígértem neked. S te ugyan ezt ígérted nekem.
Mikor a parkot jártad boldogan csaholva szaladtam
Követtem lépted minden nyomát,
S a fát melyet eldobtál, lihegve, rohanva tettem le eléd
S te megsimogattad fejemet, elégedetten mondtad.
Okos vagy! S adtad kenyered jutalom gyanánt.
Erdei utakon ott voltam veled, csaholva, ugatva
Elkergettem a Mókust is. Ó milyen bolondos voltam.
Akkor még volt. Volt ételem, meleg kuckóm,
Helyem az asztalod körül. Mikor ettél,
Ott ülhettem, hátha leejtesz egy falatot.
De megöregedtem. Nem szaladtam már,
Nem hoztam vissza fádat, nem kergettem mókusod.
S te látván gyötrelmemet, nem figyeltél már rám.
Nem adtad jutalmul kenyeredet, nem simogattad
Dicsérve fejemet. Nem kellettem már neked.
Egy nap aztán megkötöztél és ott hagytál az út szélén
Néztem utánad könnyes szemekkel, várván hogy visszafordulsz
De csak a szomorú tudat maradt nekem. Mikor még
Fiatal kis eb voltam, s játszhattál velem.
Nem voltam ily kivénhedt hasznavehetetlen.
Akkor kellettem még neked, minden nap megsimítottál.
Ma már nem kellek mikor, csak a gondod lenne velem.
Ma már teher vagyok, könnyes szemmel szomorúan
Törődtem bele a sorsba. Kivert lettem, kóbor és öreg
Nem kellek már senkinek, elpusztulok s mindennek vége lesz.
Elfeledték, mikor hű voltam, mikor őriztem a házat,
Mikor elkergettem, a macskát, postást, erdei mókuskákat.
Mikor visszahoztam az elhajított botot.
Mikor nyelvemmel csókot nyomtam barázdált kezekre.
Ma már csak száműzött vagyok, rúgnak kedvükre.
Lassan elfáradok, egyre nehezebb minden
Bundám kifakult fekszem az út szélén,
Jönnek mennek nem törődnek velem
Lassan mély álomra csukom le a szemem.
De te tudod mi voltam, neked,
Barát, hű társ, Maga a szeretet,
Vagy csak egyszerűen, kutya ki nem kellett senkinek.
Megosztás a facebookon